Észre kellett venni, hogy ez egy kettős történelmű ország. Ezeken a békés esti beszélgetéseken, borozgatásokon senki nem úgy beszélt, mint a tankönyvekben olvashattuk, az egyetemi előadásokon hallhattuk, vagy ahogyan a Borbában vagy a Politikában írták. Ezen a társadalmon a hajszálrepedések már akkor is látszottak. Ahogyan az ember járta a vidéket és huzamosabb időt töltött ott el, egyre több mindent elmondtak neki, amiről egyébként hallhattak volna. A magyar külügy a mai napig nem tudta ezt a térséget feldolgozni. Sem folyamataiban, sem tartalmában, sem személyi vonatkozásokban, sehogy. A nyolcvanas évek közepétől a mai napig lehet látni, hogy az úgynevezett szövetségi államokkal egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Amikor Jugoszlávia szétesett és nagykövetségeket kellett nyitnunk, általában mindenhová levitézlett volt MSZMP-s külügyeseket küldtek, azon már csak sírva röhögni lehet, hogy Zágrábot és Ljubljanát olyan diplomatákkal rakták tele, akik korábban Belgrádban szolgáltak. Nem vették észre, hogy közben mi történt?