Negyvenkét évesen visszanézve az élet olyannak tűnik, mint valami arabeszk. Ismerős minden motívuma, ám az egészet mégsem tudom elolvasni. Ismétlődő és érthető elemek, más jelek egyszeriek, miért és folytatás nélkül. Ráadásul az emlékezés hol ezt, hol azt a részt nagyítja ki, vagy helyezi más összefüggésbe. Megnyugtató viszont, hogy e személyes szőttes legalább szép. Az én arabeszkemet át- meg átszövik a függőleges jelek. Ezeket azonnal felismerem: a fák, a sziklák, a hegyek. A függőleges birodalom. Nagyon hiányzott már ez a könyv! Egy tizenix méteres hazai szólómászás leírása legalább annyira lebilincselően hat, mint egy többhetes nagyfalazás története Patagóniából. De leginkább egy útmutató, hogy így is lehet csinálni - szerényen, barátságban a társakkal, harmóniában a hegyekkel.